Miután napok óta bolyongtak a Puding-mocsár mellett fekvő, eddig még felfedezetlen erdőben, Sündörgő figyelmes lett egy kisebb kőrakásra egy hatalmas lapulevél árnyékában. Aprócska kavicskái túlságosan rendezetten hevertek egymáson ahhoz, hogy természet alkotta képződmény legyen. Óvatosan megközelítette a kőhalmot, majd lándzsáját letéve maga mellé, elkezdte a köveket lepakolni. Ahogy egyre több és több kavics került le a kis dombocskáról úgy derült mosolyra a Vadonjáró arca. Tudta… zsigereiben érezte, hogy sikerrel jártak.

– Ejha! – kiáltotta meglepetten Sündörgő – Megtaláltam a lejáratot!

Daróc, aki bejárta már Gesztónia minden zegét-zugát nem egyszer, nem kétszer, ismerte minden lakóját, most ő is megkönnyebbülve sietett oda a kiáltás forrásához. Be kellett ismernie, hogy eltévedtek. Be kellett ismernie, hogy nem látott még sok mindent, tartogat még új kihívásokat számára ez a vidék, amit hosszú évtizedek óta járt. Ez a gondolat gyermeki izgalommal töltötte el.

Vállán ott üldögélt Bogyó, Sündörgő egyetlen gyermeke, aki az egészből semmit sem érzékelve vidáman játszott Pöttyel a házi bolhájával.

Porcsin és Lonc később érkeztek a helyszínre, mert a közelben csordogáló kristálytiszta vizű pataknál töltötték fel készleteiket. Friss vizet és élelmet gyűjtöttek.

Pár pillanat múlva már mindannyian ott álltak a nyílás szélénél. Volt köztük, aki izgatottan s volt, aki félelemmel méregette a sötét üreget.

Sündörgő felvette lándzsáját a földről és Darócra nézett. Bátorsága picit alább hagyott, kezdte túl nagy falatnak érezni újabb küldetésüket. De hát ő volt Vadonjáró, Gesztónia védelmezője, nem hagyhatta cserben lakóit. Fogadalmat tett, hogy bármi áron, de megvédi világukat a gonosztól. A druida beleegyezően bólintott, bár ő is tudta, hogy kalandjuk nehezebbik része még csak most következik.

Sündörgő nagy levegőt vett, majd kifújta. Körbenézett családján, apró gyermekén, szerető feleségén, erőt merítve ottlétükből. Leguggolt a sötét üreg széléhez, hogy valami kapaszkodót találjon a mászáshoz. Ekkor Lonc, Daróc lábai mellől hangos „juhuuj” kiáltással, összegömbölyödött, majd belevetette magát a feneketlen nyílás szájába. A többiek döbbenten néztek a tanítvány után, ahogy az eltűnik a sötétségben. Hirtelen egyikük sem tudta mi tévő legyen, annyira meglepődtek Lonc megfontolatlan cselekedetén.

Erősen hegyezték fülüket, hogy hallják mikor ér földet a tanítvány. Ebben a pillanatban hatalmas puffanás, koppanás, jajjgatás hallatszott. Aggodalom ült ki fáradt arcukra.

Daróc volt az első, aki megtörte a csendet egy halk, bár annál megkönnyebbült nevetéssel, amikor meghallotta Lonc morgolódó hangját a hasadék alja felől.

– Ez az én formám… itt van egy létra! – vakargatta tüskés kobakját Lonc.

A többiek is elmosolyodtak, kivéve Sündörgőt, aki Lonc mestereként nehezen tudta értékelni ezt a bölcsnek nem éppen mondható akciót és lekiáltott tanítványának.

– Lonc! Soha többet nem viszlek magammal semmilyen bevetésre, ha a saját fejed után mész! – bosszankodott a vadonjáró.

Lonc felmászott a létrán, maszatos arcán látszott, hogy büszke tettére és huncut vigyorral a szája sarkában bocsánatot kért mesterétől.

– Elnézést Mester! Legközelebb nem fordul elő! – füllentett Lonc.

Sündörgő elfogadta a bocsánatkérést és megpaskolta barátja vállát, akire szíve mélyén nagyon büszke volt, hiszen nem ismert Loncnál bátrabb sünt Gesztóniában. Örült, hogy maga mellett tudhatta őt e küldetésben.

Néhány perc elteltével már mindannyian a hasadék alján álltak. Tudták, jó helyen járnak. A vakondokat nehéz volt megtalálni. A föld mélyén, akár hosszú-hosszú kilométerekkel a felszín alatt van elrejtve óriási birodalmuk, melyet csak kanyargós, sötét járatokon keresztül lehet megközelíteni. Ez Gesztóniának az a része, ahova nagyon kevesek merészkednek le a felszínlakók közül… ez az árnyak birodalma, Mélységfölde.

Nem véletlenül jöttek el ide. Szükségük volt a vakondok segítségére. A Gesztóniára leselkedő gonosszal nem tudnak egyedül szembeszállni. A sünök bátorságukról és vakmerőségükről voltak híresek. Többször is bizonyították rátermettségüket, de tudták, hogy az előttük álló csatát egyedül nem képesek megvívni. Az ellenség legyőzéséhez szövetségeseket kell találniuk…

A sünök és a vakondok barátsága régre nyúlik vissza. Vállvetve harcoltak a nagy varangyinvázióban, együtt győzték le az északi lódarázs hordákat és közösen szálltak szembe a kőfalvi nyüsztökkel. Aztán most ez…

– Ti láttok valamit? – kérdezte Porcsin, miközben apró kezeivel tapogatózott a barlang falán valami biztos pontot keresve.

Szemük lassan kezdte megszokni a sötétséget és kirajzolódott a helyiség körvonala. Ők sem voltak aprócskák, de termetükhöz képest óriási terembe érkeztek, ahonnan megannyi járat vezetett tovább. A helyiség aljában halványan egy barlangi tavacskát fedeztek fel, aminek fekete vize lágyan fodrozódott. Áporodott szag járta át a termet, dohos, szinte már elviselhetetlen bűz, amely nehézzé tette a légzést. Kényelmetlenül érezték magukat.

– Apa! Félek! Menjünk haza! – suttogta Bogyó, bebújva Daróc sapkája alá.

A druida benyúlt köpönyege bal zsebébe és elővett két szem gondosan szárított höcslibogyót majd összedörzsölte tenyerében, közben ismeretlen nyelven varázsigét mormolt az orra alatt. A csapat kicsit aggódva egy lépést hátrébb állt, nem tudták mi fog következni. Egyszer csak apró lángnyelvek csaptak ki Daróc tenyeréből. Bogyó kikukkantott búvóhelye alól és kíváncsian figyelte mi fog történni. A lángocskák egyre gyorsabban köröztek a dohos levegőben, összeállva egy tüzes gömbbé, mely bevilágította az egész termet.

Sündörgő megkönnyebbülten sóhajtott, örült, hogy magukkal hozták Darócot. Nagy segítség a druida a háznál. A sünik biztonságban lemásztak a terem aljára, hogy folytassák útjukat Mélységfölde kanyargós alagútjaiban.

Porcsin a védelmező vezette a kis csapatot, pajzsát előre tartva…